Hosszú-hosszú hónapokig kísértem figyelemmel sokakkal együtt egy pici lány küzdelmét egy kilátástalannak tűnő harcban. Egy olyan harcban, ahol ész és szív versengett egymással, a józan ész tudta, hogy a betegség fog felülkerekedni, ám a szívünkben minden apró kis jel után ott volt a bizakodás! Sikerül! Mégis lesz csoda! A hétköznapi értelemben vett csoda azonban sajnos elmaradt, Vivien néhány napja feladta a küzdelmet, és végleg megpihent...
Mi, akiknek megadatott, hogy egészséges gyermeket nevelgetünk, el sem tudjuk képzelni, mekkora próbatétel lehet ez egy családnak, és bizony hajlamosak vagyunk belekényelmesedni a készen kapott könnyű jóba!
Érdekes, hogy egy egyszerű kis szituáció épp most, hogy ezek a gondolatok kavarogtak, kavarognak bennem, sodorta fel egy pillanatra ezt a kellemes állóvizet!
Itthon tartózkodott néhány napig a legnagyobb, és ma egy hozzá(nk) illő hirtelen felindultságbeli, és egyéb szervezésügyi ezek-azok folytán adódott, hogy egy flúgos futamba bonyolódtunk, vonatra rohanva.
Pankát felkaptuk az alvásából, autóba pattantunk, és olyan sebességgel tettük meg az utat, ami ránk amúgy sosem jellemző, de másnak sem ajánlanánk! :)
Jól elpoénkodtunk közben, hogy mennyivel bulisabb így vonatra menni, mint ott várogatni, aztán időre befutottunk, gyerek el, mi meg indultunk vissza, és akkor figyelek fel rá, hogy Panka diszkrét kis öklendezések kíséretében folytja vissza a fel-feltörő hányingerét, és amúgy totál cefetül néz ki, elszürkült száj, és hasonlók...
Mivel sem én, sem egyik gyerekem eddig soha autóban nem volt rosszul, eszembe sem jutott, hogy ilyesmi megtörténhet... És ez a kis cuki lány némán "szenvedett" ott mellettem, semmi hiszti, egyebek...
Annyira megsajnáltam!
Kicsit megpihentünk, friss levegőt engedtünk az autóba, ésatöbbi, én pedig kérdezgettem, mi baj, fáj-e valamije, és hogy mit szeretne, hova menjünk. Elhaló hangon közölte, hogy Aldiba! Itt már tudtam, hogy minden rendben van! :)
Itthon többször is elmesélte, hogy fájt az autóban a keze (azt fájlalta, talán kicsit elgyengülhetett vagy zsibbadhatott neki), és kapott egy fagyit, és meg is gyógyult! Ennyi volt részről a sztori! Nekem kicsit több! Hogy milyen nagy kincs egy egészséges gyerek. Hogy mennyire természetesnek vesszük ezt az állapotot, pedig milyen törékeny is! Hogy bizony, becsüljük meg nagyon ezt a kincset!
A mi kincsünk szerencsére gyorsan újra önmaga lett, egy kis töltöttpaprikázás után jött a kanalak "barátkozása", ahogy mindig evés után, ha anya is végzett, és az ő kanalát is el lehet végre kunyizni! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése