Úgy tűnik, "csodás" hetem van!
Ezt a kis történetet mindenképp szeretném megosztani másokkal is, egyrészt, mert nagy örömet okozott, másrészt, talán ötletet is adhat...
Történt tegnap este, hogy a nagyfiam hazafelé utazott vonattal, elé mentünk Körmendre, ne kelljen végeláthatatlan buszozásba bonyolódnia.
Vonatról leszedtük, hazajöttünk, kicsit dumáltunk, majd valamit ki akart venni a kistáskájából.
Ami nem volt sehol.
Nem túl hosszú gondolkodás után megfejtődött, hogy a vonaton maradt.
Első, és leglogikusabb megoldásnak az tűnt, hogy megnéztük a neten a szentgotthárdi vasútállomás telefonszámát, ahová a vonat befutott, hogy majd ott nyomban megnézik, ésatöbbi.
Naiv elképzelés volt, sehol senki.
Aztán telefon a soproni központba, szintén semmi épkézláb megoldás.
Még egy próbát tettünk a szombathelyi állomással, arra megy vissza a vonat hamarosan, hátha...itt se vette fel senki.
Megnéztük a menetrendet, a vonat még nagyjából tíz percig Szentgotthárdon van, aztán indul vissza Sopronba.
Na, akkor hogyan tovább?
Hát persze, hogy a vészbúk!
Elsőként jutott eszembe egy régi ismerős, aki Szentgotthárdon lakik, mentős, ha ő nem, akkor ki?
Ráírok, szinte azonnal válaszol, fél siker!
Kérdem, ismer-e esetleg valakit vasútügyileg, de sajnos nem.
Mondja, hogy menne ő, meg is nézné, de ügyeletes, mentővel meg nem nagyon kéne... :)
Aztán egyszercsak azt mondja:
- Tudod, mit? Hívd a gotthárdi rendőrőrsöt! Tuti kimegy a járőr, tök rendesek!
És hívtam, és nem volt kérdés, és már mentek is.
Aztán vártam a visszahívást, és csörög a telefon.
Bemutatkozások,
hatásszünet,
majd:
- Itt van nálunk egy táska.
Röviden(?) ennyi a sztori, hálahegyek elrebegése mindkét irányba (mármint tőlem a két segítő szál felé), és egy nagyon jó érzés, amit szerintem nem kell magyaráznom.
(A fotón egy söröskorsó alá szorult rendőrjelvény, épp tegnap készült egy - ugyancsak - nagyon kedves rendőrnek, szülinapra, tortából. Gondoltam, illusztrálom vele a sztorit.)
