Pankával ma kimentünk a temetőbe, gyertyát gyújtani.
Nálam - örök lázadó lévén - nem így működik az emlékezés, hogy a napján menni kell, ésatöbbi, de mikor kicsi gyerekeim vannak, mindig kiviszem őket ilyenkor.
Meséltem neki tegnap arról, hogy halottak napja lesz, kimegyünk a temetőbe, gyújtunk gyertyát, és emlékezünk azokra, akiket szerettünk, és már meghaltak.
Azt is mondtam neki, hogy a temetőben nem illik kiabálni, és futkosni, megállunk a sír mellett, és egy kicsit gondolkodunk a gyertya fényénél.
Ma nagyon izgatottan várta, hogy menjünk.
Mamát is vittük, több sírt is meglátogattunk, mindegyiknél időztünk pár percet, elmondtuk, ki van oda eltemetve.
Mikor az autóhoz visszaindultunk, azt mondja:
- Anya, nem is gondolkodtunk!
Elmosolyodtam, és mondtam neki, hogy én gondolkodtam, mire ő:
- És kire gondolunk? Gondolunk a bácsira, meg a nénire, akik a házunkban laktak előttünk? Akik építették?
- Igen, rájuk is gondolunk!
Mamát hazavittük, és ígértünk Pankának még egy visszajövetelt, hisz világos volt még, ő pedig (no és mi is) szerette volna sötétben is megnézni a temetőben világító mécseseket.
Mikor sötétben visszamentünk, varázslatos volt a látvány, egy darabig néztük, majd hazaindultunk.
Elmeséltem, hogy amikor mi kisgyerekek voltunk, és anyuval ilyenkor Szombathelyre mentünk a trabival, mennyire élveztük a hazaúton felfedezni a falvakban a gyertyafényes temetőket!
S hogy miért tartom fontosnak, hogy a kicsi gyerekeimet ilyenkor kivigyem a temetőbe?
Mert azt gondolom, hogy a halálról születésünktől fogva kell, hogy tudomásunk legyen.
És ahhoz, hogy ez a legtermészetesebb legyen, bizony beszélnünk kell róla.
S hogy mikor?
Pont ahogy az összes "tabutéma", születés, szex, és társai esetében.
Épp akkor, és épp annyit, amikor, és amennyit a gyerek kérdez.
Pont.
Nagyjából két alkalom, a "most nem érek rá, majd megbeszéljük", illetve a "még kicsi vagy hozzá" jellegű szövegekből, és soha többé nem kérdez.
Azt is megfigyelhetjük, hogy sosem kérdez olyat, amire kínos lenne válaszolni. Épp mindig annyira kíváncsi, amennyit ő már a világból fel tud fogni, és arra épp válaszolhatunk is. Nem kell túllihegni, egyszerű, rövid, tiszta választ vár.
Faluhelyen, ahol a gyerek a természetben nő fel, sokkal könnyebb a dolog, hisz a fenti témákkal testközelben, tapasztalat szinten találkozik, teljesen természetesnek megélve azt.
Visszakanyarodva a halál témájához, nálunk egy tavaszi cicás történettel tapasztalta Panka az elmúlást ilyen, testközeli módon.
Csicsike épp az ő szobájának ágyneműtartójába tartotta fontosnak négy, még nem életképes kiscicáját megszülni.
A csupasz kis testek látványa egyáltalán nem taszította Pankát, sőt már ki is választotta, melyik lesz a kedvence, nehezen értette meg, hogy ők nem élnek, nem tarthatjuk meg őket.
Aztán nagy sokára leesett a tantusz, és sírni kezdett.
Akkor javasoltam, hogy hátul a kertben csináljunk egy kis cicatemetőt, oda eltemethetjük őket, és ha gondolja, vihet rá virágot.
Eddig tartott a sírás, felváltotta a sürgés-forgás, szervezés. Hol legyen a sír, mibe tegyük őket, milyen virágot szedjen rá.
Ettől a naptól fogva úgy érzem, van némi sejtése arról, mi is a halál, az elmúlás.
És a végére még egy Pankás cukiság máról:
- Majd ha máskor lesz halottak napja, akkor viszünk virágot?
- De hiszen vittünk!
- De nem mindegyik sírra!
