Őt is meglátogattuk ma...

Az ezüstgolyó

Ezüst hajú, vékony, kedves, ám tekintélyt parancsoló asszony volt. Hófehér, derékig érő haját reggelente egyetlen, végeláthatatlan varkocsba fonta, s a hosszú fonatot feje tetején csiga alakú kontyba rendezte. Ő volt a mi Mamánk. Anyánk, a falu tanítója nem tudott ránk, kicsi gyerekekre vigyázni napközben, így hát ő nevelgetett, terelgetett bennünket, a három cserfes lánykát.

Az ágyon ugrálunk, és torkunk szakadtából visítunk:

- Maama, maama!

- Te vagy a mi apukánk anyukája? – kérdezi egyikünk.

- Nem, én az ő nagymamája vagyok.

- Akkor ki a mi mamánk?

- Maguk nem ismerik, Etén lakik.

Mi gyermekfejjel ebből csak annyit fogunk fel, hogy akkor ő nem is az igazi mamánk. Folytatjuk az ugrálást, és most már ezt skandáljuk:

- A zeteji a mamánk, a zeteji a mamánk!

Próbálunk egyszerre ugrani, de nem mindig sikerül.

- Na, hagyják abba, kapnak valamit!

Azonnal abbamarad az ugrálás, mint a kisangyalok, gyűlünk köré. Egy fél tábla Kedvenc csokoládét vesz elő a kredencből. Feszülten figyelünk, ahogy elosztja közöttünk. Majszoljuk az édességet. Hamar elfogy.

- Adják ide a sztaniolt!

Leül az asztal mellé, körmével kisimítja a csoki fóliaborítását. A szekrényhez lép és egyik nyitott polcáról előhozza a nagy ezüstgolyót. Nagyjából akkora lehet, mint egy megtermett férfiököl. A tükörsima vékony alufólia lapokat gondosan hozzásimítja. Rétegről-rétegre nőtt ekkorára, ki tudja hány év és hány csokoládé hizlalta.

Kicsi albérleti szobájában zsúfolva álltak a bútorok. A vastag falakba apró ablakokat vágtak, vaskos, fa párkányukra könyökölve az utcára láttunk. A kis vaskályhán néha kenyérlepényt sütött nekünk. Alkalomadtán a háziak konyhájába is bevetődtünk, jutott nekünk is a csikókályha platnija mellett aszalt sózó körtéből. Mennyei csemege volt! A házban mindig sötétség uralkodott, a bejáratnál terebélyesedő hatalmas bukszus bokrok temetőszaggal árasztották el a hosszú, hűvös folyosót. A végeláthatatlan udvar megannyi kaland, bújócska színhelye volt. Felnőtt fejjel arra járva bekukkantottam az udvarra, egész kicsinynek tűnt. Az omladozó ház falaiból az elmúlás szomorúsága sugárzott.

Soha ne térj vissza szent helyekre!

Anyám asztalán egy kétforintos. Körülnézek, és elveszem. Közel van a bolt, azonnal ott kötök ki.

- Kérek egy kólát! – mondom a kedves öreg boltos bácsinak.

- Kibontsam? – kérdi.

- Igen.

Alig kortyolok bele, Mama már ott áll az ajtóban.

- Na, igya, igya, aztán jöjjön!

Soha ilyen rosszul nem esett ital! Minden korty egy kínszenvedés, úgy érzem, elsüllyedek szégyenemben, s hogy mindenki engem néz. Végtelennek tűnő idő után hazaindulunk. Én megyek elől, ő utánam. Nem szól semmit, súlyos a csend. Tudom, egy ideig édességről szó sem lehet.

Soha nem látott mamánk lányfejjel szülte, még ott a messzi Gyimesben apánkat. Aztán az anyjára hagyta. Ahogyan az apánk minket az anyánkra pöttöm lányka korunkban. Csak nővérünknek voltak róla halvány emlékei. No meg néhány fotó, amit anyánk szekrényébe bejutva tudtunk megnézni, általában, amikor nem volt otthon. Mama azért néha mesélt róla nekünk. Hogy hova ment és miért, nem tudtuk. A miértet még felnőtt korunkban sem igazán. Sokszor elképzeltük, hogy majd beállít egy csomó édességgel, meg pénzzel, mert biztos gazdag lett. Amit Mamától tudtunk róla, aszerint talpraesett, mindenhez értő ember volt, aki bármilyen helyzetben megállta a helyét. Sokra mentünk vele, ha apaként nem állt a helyzet magaslatán!

Bucsu van az egyik szomszédos faluban. A „rendes” úton nem mehetünk, az autók miatt, és egyébként is sokkal rövidebb, ha a két falut összekötő üzemi úton megyünk. Anyánk elenged, nővéremmel és egy ismerős fiúval megyünk, aki tudja a járást. Meleg őszi nap van, porzik az agyag a lábunk alatt. Két biciklivel indulunk hárman. Nekünk csak egy van. Felváltva tekerünk, a másikunk a bicikli mellett fut. Odaérve elvarázsol minket a vásár forgataga. Nem sűrűn járunk ilyen helyekre. Apró bababútorok, edények az egyik árusnál. Kicsi konyha, az igazihoz megszólalásig hasonlító tűzhellyel, a sparheltben még egy sült csirke is van! Tátom a számat. A kevéske pénzből, amit kaptunk nem telik ilyesmire. Lesz miről álmodozni egy ideig! Hazafele félúton járva elkap minket az eső. A fiú felpattan a bringájára, pillanatok alatt eltűnik. Ijedten haladunk, emlékezetből próbáljuk felidézni az egymást össze-vissza keresztező utak közül a hazavezetőt. Toljuk a biciklit, a nehéz, sáros agyag rátapad a kerekekre, hamar feltelik, nem fordul. Zuhogó esőben vonszoljuk magunk után. Végtelen távolinak tűnik az otthon. Persze végül mégiscsak hazaérünk. Ruhánkból csöpög a víz, vacogunk, a zsebünkből csoki papírok kerülnek elő. Kevéske zsebpénzünkből vettük az édességet. Elfogyott hamar. Mama félreteszi, gyorsan száraz ruha kerül mindkettőnkre, ő pedig türelmesen végighallgatja, ahogy egymás szavába vágva mesélünk a pici konyháról, a ringlispilről, amire biztos soha nem ülnénk fel, olyan óriási, és a hazaút borzalmairól. Csak később, amikor elcsendesülünk, és felmelegedünk, ül le az asztal mellé, hogy kisimítsa a fénylő csokis papírokat.

Mindenkit magázott. Minket, kicsi gyerekeket is. Nem tudott tegeződni. Néha, ha megkértük, és épp vicces kedvében volt, akkor egy-egy mondat erejéig megtette. Furán hangzott tőle. Állandóan tett-vett. Ha ettünk, ott állt fölöttünk, és sürgetett bennünket: - Egyenek, egyenek, hadd mossam fel az edényt! – A tejbedarát ő nem véletlenül főzte csomósra. Tudta, a nővérem így szereti. Mikor nagyobbacskák voltunk, hímezni tanított. De nem ám az itt látott, tarkabarka virágos hímzést! Durva vászonra, szigorúan csak egyszínű, piros fonallal a távoli erdélyi motívumokat varrtuk. Hova tűnhetnek el dolgaink, amelyeket soha ki nem dobunk, mégis egyszer csak nincsenek már? Oda van az a kis tarisznya is, ami az ő keze munkáját dicsérné ma is, benne nevem kezdőbetűi, és sok-sok szeretet.

Tél van, vakítóan szikrázó fehér lepel ült reggelre a tájra. Szánkózni kéretőzünk. Lemegyünk a Zalára.  A keményre fagyott jeget térdig érő hó borítja. Szánkóval tolatjuk le róla. Órákig dolgozunk. A megtisztított jégen felváltva csúszunk nekifutásból. Talpon, térden, hason, ahogy épp sikerül. Egyre jobban csúszik, fényesre koptattuk. Kezünk viszket a hidegtől, kesztyűnk nincs. Csak a vidámságba gyorsan bekúszó sötétedés jelzi, ideje haza indulni. Ruháink a cserépkályha mellé kerülnek, aztán mi is. Most anyánk is ráér, téli szünet van. A kályha melletti ágyon kuporgunk, és énekel nekünk. Később szaloncukrot kapunk a karácsonyfáról. Plafonig ér, gyönyörű. Ezekben a hetekben gyorsan gyarapodik a golyó.

Irénke néni, az egyik testvére ott maradt, a messzi Erdélyben. Soha nem ment férjhez, egyedül élt. Nyaranta vonatra szállt, és meglátogatott bennünket. Évről-évre lankadatlan izgalommal vártuk az érkezését. Gyermeki kíváncsisággal álltuk körül a táskákat, amikből az ajándékokat sejtettük. Minden éven ugyanazt kaptuk. Bugyikat, trikókat, és édességet. Valami kedves titokzatosság áradt belőle, a szavakat lassan, kedvesen ejtette. Nagyon hasonlított egymásra a két nővér, ő valahogy mégis egészen más volt. Nem látszottak rajta az élet nehézségeinek nyomai. 

Középiskolások vagyunk, csak hétvégén járunk haza. Ritkán találkozunk. Most nálunk lakik. Nemrég jött a hír, a fia agyvérzést kapott. Anyánk jön valahonnan, látjuk rajta, hogy rossz dolog történt.

- Meghalt – mondja.

- Ki mondja meg neki? – nézünk össze.

Vállalom. Ahogy odamegyek hozzá, már látom, tudja, mit akarok mondani. Épp befonta hosszú haját, most pedig tiltakozóan néz rám, mint aki nem akarja, hogy megszólaljak. Aztán miután megteszem, sírni kezd. Fel-alá rohangál a szobában, Istent emlegeti, kezével hadonászik és zokog, mint egy gyerek. Hosszú, fehér copfja lebeg utána, ahogy lép. Olyan, mint egy kislány.

A fia temetésére megérkezik Ő is. Az „igazi”. Most látjuk először és utoljára. Súlyos kérdések hangzanak el, tehetetlen felnőttek állnak-ülnek a szobában.

- Én soha nem tudtam elviselni az anyámat, most öregségemre nem fogom magamhoz venni.

Hamar elmegy a távoli, sosem látott, nem hiányzott rokonság, magunkra maradunk.

Sok-sok évvel később, már felnőttként kései tanulmányaim az országnak abba a távoli részébe vetettek. Az egyik osztálytársnőm Etei volt. Nagyon nehezen bírtam, hogy már első nap ne kérdezősködjem. – Annus néni? Hogyne ismerném! – mondja. Nagyon kedves néni, mindenki szereti.

Látogatóba érkezünk. Szomorúság fog el. Most itt él. Szükséges rossz, az egyetlen megoldás. Kicsi a szoba, sokan vannak, nyomasztó a sivárság és a bűz. Unott nővérek jönnek-mennek fontoskodva. Gyönyörű, hosszú haját levágták, sokkal praktikusabb így. Sokáig beszélek hozzá, mire megkérdi:

- Maga az, Krisztike?

Ugyanezt kérdi néhány hét múlva a nővérem barátjától is. Fia halála után bezárkózott. Talán csak így, ebben a ritkán áthatolható burokban tudja elviselni az egyetlen igazi gyermeke elvesztését és ezt a helyet. Nem sokáig marad, már. Nincs miért.

Az ezüstgolyót utoljára kis albérleti szobája polcán láttuk. Aztán már nem volt.

A felső néhány réteg történetei örökké itt vannak velünk. Most - későn - bánom már, hogy soha nem tudhatom meg a többiét. Milyen lehetett kislánynak lenni a kilencszázas évek elején? Hogyan talált rá, rátalált –e egyáltalán a szerelem? Milyen volt az élete cselédként? Mi történhetett közte és az „igazi” mamánk között, hogy ilyen messze kerültek egymástól? Millió kérdés, amire válaszok ott vannak valahol, egy ezüst golyó mélyébe kövülve örökre. És ki tudja,  talán jobb is így.