Ma újabb mese született a fejemben, nem jött nehezen, az élet írta, megosztom veletek is!
További mesék és idegtépő történetek jobb oldalt, eddigi írásaimból fűzött virtuális könyvemben!
Kellemes olvasgatást!
A szultán és a vadrózsa
Valahol, egy távoli mesés vidéken élt egyszer egy ifjú szultán.
Gyönyörű erdeiben terebélyes fák nőttek, áldásukat nap, mint nap élvezhette.
Amikor kisétált, az összes fa felé nyújtotta karját, a lombok közül finom gyümölcsök kellették magukat édesen, illatosan. Az ifjú legjobban az öreg szantálfát szerette. Hatalmas, árnyat adó lombkoronája alatt jól esett megpihenni, s a levelekből áradó csodálatos illat mindig megnyugvással töltötte el. Valahányszor az erdőben járt, elégedettség fogta el.
- Az én fáim! Lám, mennyire szeretnek! Mind nekem termi édes gyümölcsét, mind nekem növeszti árnyas lombjait!
S a fák susogva felelték:
- A tied vagyunk! Téged szeretünk! Csak neked érnek lédús gyümölcseink! Csak téged óvnak, dédelgetnek enyhet adó lombjaink.
Egyik nap, amikor épp az oly kedves, illatos szantálfa alatt pihent, egy aprócska rovar szállt a kezére. Felpattant, s vadul hessegetni kezdte.
- Ki vagy te, és hogy mered megzavarni a nyugalmamat?
A kis méhecske még sosem találkozott ebben a békés erdőben ilyen durvasággal, s nagyon megijedt.
- Én csak egy méhecske vagyok, és nem akartalak megzavarni, épp csak erre jártam – felelte riadtan.
- Ez az én erdőm, és ha én pihenni vágyom, senki nem zavarhat! – kiáltott rá a szultán az aprócska állatra, és ütésre lendült óriási keze. A méhecske ösztönösen védekezett, amikor kieresztette fullánkját, s a támadó kézbe mélyesztette. Ahogy félelme elszállt, úgy szállt ki belőle az élet is. Egyetlen sóhajtásnyi idő alatt.
Az ifjú szultán fájdalmában és haragjában fejvesztve rohangált fel-alá, s esztelen viselkedése egy vadrózsabokor karjaiba vetette. A szúrós ágak összevissza horzsolták a karját, s mérge egyre erősebb lett.
- Ki vagy te, és mi jogon szurkálsz össze? – kiáltott a vadrózsabokorra.
Én a vadrózsa vagyok, nem bántok senkit, aki nem rohan ágaim közé, hogy letörje zsenge hajtásaimat.
- Ez az én erdőm! – kiáltotta az ifjú. – Itt nincs szükség senkire aki engem megszúr! Mit képzelsz, hogy mersz a saját erdőmben engem bántani? Itt engem mindenki szeret, és aki nem, annak nincs helye a fáim közt!
- De én is szeretlek, és az a méhecske is szeretett… - kezdte a csipkebokor.
- Hallgass! Te engem ne oktass ki! – Folytatta az ifjú dühös kitörését, s a vadrózsabokrot meg sem hallgatva palotájába rohant.
Azonnal kiadta a parancsot, hogy az erdeiben az összes csipkebokrot vágják ki, és hányják tűzre. Aztán eszébe jutott minden bajok okozója, a csöpp kis rovar, és gyorsan hozzátette még, hogy a méheket is fel kell kutatni, és az utolsó kis állatot is el kell pusztítani.
Telt-múlt az idő, eljött az ősz, majd az erdő téli álomba merült. Aztán eljött a tavasz, virágruhába öltöztek a fák, lágy, buja illatfelhőbe burkolták az alattuk sétálgató ifjú szultánt.
- Meglásd, hamarosan eljő a nyár, s újra kényeztetünk lédús, mézédes gyümölcseinkkel! – susogták felé édesen.
A nyár eljött, de a fákon egyetlen gyümölcs sem termett. Nem voltak ott a szorgos méhecskék, akik a virágok porait szerteszórták volna, egyik fáról a másikra, hogy azokból gyümölcsök fejlődhessenek. A szultán hitetlenkedve nézte kopár fáit, az erdőt, mely most alig nyújtott valami felüdülést. Egyedül a hatalmas szantálfa volt, amelynek öreg, sokat látott ágai alatt elnyújtózva még jól érezte magát.
Ahogy múlt a nyár, úgy múlt a derű a szultán szívéből is. Ereje elhagyta, finom gyümölcsei nélkül kezdett elszállni belőle az élet. S amikor egy napon sárgálló levelet fújt be ablakán a csípős őszi szellő, már úgy érezte nem bír felkelni ágyából. Csak a szantálfa illatában bízott, úgy hitte, attól majd új erőre kap.
Megparancsolta hát, hogy vágják ki a fát, és hozzák be ágait a szobájába. Minden úgy történt, ahogy óhajtotta. Az öreg fa sírva, könyörögve nyújtóztatta az ég felé vénséges vén ágait, de nem menekülhetett.
A szultán szobáját szinte teljesen elborították a faágak, s ő mélyen lélegezte gyenge tüdejébe az imádott illatot. Csakhogy az a kedves illat egyre halványult, s egyik nap, mikor az első hópehely az ablaka párkányára hullt, elillant az utolsó cseppje is. Nem volt mit tenni, orvosokat hívattak a szultánhoz, csodaszerek garmadáját próbálták ki rajta, de semmi sem segített. Egyik reggelen egy távoli országból érkezett doktor kopogtatott a palota ajtaján. A szultánhoz vezették, akiben már alig volt élet.
- Tudom, mitől gyógyulhat meg a test, amely így kiüríti minden tartalékát. – mondta a szultánnak. – Nem kellenek ide csodaszerek, a természet két kézzel szórja kincseit, s te kiváltságos vagy, hisz hatalmas erőidben megtalálhatod a gyógyító erőt. Épp megcsípte az első dér az erdőd mélyén pirosló csipkebogyókat, szedess belőlük sokat, idd főzetét, s meglásd, hamar erőre kapsz! A teádat pedig a fáid odvában élő kicsiny méhecskék mézével ízesítsd, amely többet ér minden orvosságnál, hisz ott van benne a napfény ezernyi simogató sugara!
A szultán most ébredt rá, mit is tett.
- Nincsenek csipkebokraim, nincsenek méhecskéim, fáim soha többé nem teremnek már édes gyümölcsöket nekem, s a megnyugvást adó öreg szantálfám ágai is itt lobbantak el kandallómban. Nincs már élet az erdőmben, már nem élhetek én sem. Nem becsültem a körülöttem levő természetet, nem akartam megismerni az élet, a világ rendjét, csak a szépet fogadtam el – sóhajtotta. – Bár csak meghallgattam volna a csipkebokrot, hisz azt mondta, hogy ő is szeret! De nem tettem, s így nem tudhattam meg, milyen kedves ajándékot tartogat ő nekem minden ősszel. S nem hallgattam meg a kicsi méhecskét sem, aki minden télen elhozta volna nekem a nyári napfény éltető sugarait!
- Már minden hiába, most már késő – sóhajtotta a szultán. És egyetlen hosszú sóhajtással elszállt belőle is az élet, ahogy egykor a kicsi méhecskéből, a csipkebokorból, s a szívének oly kedves vén szantálfából is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése