Ez itt NEM a reklám helye

Egyik nap boltba menet, az ajtóban hallom, ahogy Matyi utánam szól: - Aaaaanyaaaa, lécci hozz egy sznííííkerszet! Köööösziii! Valahogy így. Aztán a boltban magamhoz is vettem egyet, de az én mindenre mindig maximálisan odafigyelő Paárom kivette a kezemből, és azt mondta: - inkább ezt! - és a kezembe nyomott egy másikat. A különbség a kettő között egy sárga kis csík a papíron, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy itt aztán minden ötödik bizony nyer, mégpedig még egy csokit....és ezzel elindult a lavina. Nyer, újabb csoki, nyer, újabb csoki...A mainál már aszonta, mikor kibontotta: - Anya, ezt már tényleg nem fogod elhinni! De elhittem...Kezdem megszokni, hogy a bukszámban mindig lapul egy nyerő csokiscsomag :)

Sétálni megy Panka

...a pitypangmezőbe :)

Lángosos...

A lángosról már nem akartam írni, a saláta utánra terveztük, csakhogy a Poci hozta a füstlit, és azt mondta, csavarjak már be párat a tésztába, mert ilyenje van...
Néhány felezés után (vertikális és horizontális) kerültek tésztába, és nagyon cuki kis cuccokká sültek. Sajt ráolvasztás a tetejére, és nyami!

Én kis kertem...

Leszedtem az első rukkola adagot a kertből, és elkészítettem a család kedvenc saliját. Najó, Matyi nem szereti, de ő néhány dologban finnyás. Elnézzük neki, kamasz...
Szóval: rukkola, paradicsom, mozzarella, olajbogyó, só. Eddig - színe alapján - magyaros :)

Aztán meglocsoljuk egy kis citromlével vagy balzsamecettel, és olívaolajjal...

Mellé pirított zsemlekocka dukál...illetve bele, csakhogy ezt mindig frissen szabad hozzátenni, különben ronggyá ázik :)

Panka is imádta :)

 

Most már hiába minden, tényleg kajablog lesz...

Mese, mese mára...

Egy újabb mese tőlem, olvassátok szeretettel!

Panka és a csengettyűmanók

Varázslatosan csillogó ködfátyol ölelte körül Pankát. Idegen volt még számára ez a világ, itt mégis jobban érezte magát, mint odakint. A távolból hirtelen csengettyűk hangja közeledett felé.

• A csengettyűmanók! – ujjongott az újszülött. – Hát itt vannak! Eljöttek!

Londra haladt elöl. Hosszú ezüst haja, mint menyasszonyi uszály suhant mögötte, aranyszín ruhája vakítóan csillogott. Mosolya sok száz emberöltőn át semmit sem veszített bájából. Ölelésre hívogató karral közeledett Panka felé, mögötte pedig a pajkos csengettyűmanók ugráltak, akik megállás nélkül csacsogtak.

• Londra, Londra, ugye milyen gyönyörű? – kérdezték. – Látod azt a kis göndör fürtöcskét a hajában? Ugye Londra, ez mind közül a legédesebb? – Londra mosolyogva hallgatta őket; évezredek óta ugyanaz a gyermeki ujjongás árad belőlük, valahányszor új jövevény érkezik a világukba.
• Vártalak benneteket – suttogta Panka.
• Üdvözlünk Panka, örülünk, hogy megérkeztél! – köszöntötte Londra, a tündérasszony.
• Értem, amit mondasz – kezdte a kislány. – Őket odakint, Mamit, meg a többieket viszont egyáltalán nem. Folyton beszélnek nekem. Tudom, hogy csupa kedvességet, de nem jutnak el hozzám a szavaik.
• Ne félj, kicsi Panka, hamarosan megtanítunk mindenre! – felelte Londra.

A csengettyűmanók alig bírtak nyugton maradni.

• Londra, ugye játszhatunk vele? – Egymás után húzogatták a tündérasszony szoknyáját. –Ugye hintáztathatjuk? Látjuk, hogy szeretné!
• Hintázzunk! – suttogta Panka, és feléjük nyújtotta karját.
  A csengettyűmanók körülállták, felemelték kezüket, és a kicsi lány magasba emelkedett. A manók ide-oda ingatták fejüket, Panka pedig repkedett, hintázott a levegőben. Magasra szállt, ezüstös fény ölelte körül, és lenge szellő cirógatta az arcát. Felkacagott, a manók pedig vele nevetgéltek, a ruhájukon fickándozó megannyi csengettyű zenéje kísérte táncukat.

• Nézd, drágám, milyen édesen mosolyog! Vajon mit álmodhat? – hallatszott egy hang a messzeségből.

• No, elég legyen, huss pajkos népség! – Londra hangja nyugalmat és kedvességet árasztott, és ahogy meghallották, a csengettyűmanók kacarászva elengedték Pankát, s hagyták, hogy a tündérasszony odalépjen hozzá: – Sokat kell még tanulnod, amíg megérted az Ő világukat: a saját világodat, ahová tartozol. Azért jöttünk, hogy segítsünk.
• Honnan tudom, mit mondanak? Hogy mit szeretnének tőlem? Hogy hogyan kell viselkednem? – faggatózott Panka.
• Érezni fogod! – mosolygott Londra. – Látod, amikor így felhúzzuk a szánkat, ez mutatja, hogy boldogok vagyunk. Ez az első, amit meg kell tanulnod. De, hisz tudod már. Láttak is téged mosolyogni, csak azt kell megtanulnod, hogy ha Ők odakint hozzád szólnak, akkor is csináld, ne csak ha velünk vagy!
• De honnan tudjam, hogy mikor? – kérdezett újra a kisded.
• Ó kicsim, mindig, valahányszor beszélnek hozzád. Meglásd, nagyon hálásak lesznek érte.
• Miért nem lehetek mindig veletek? Hisz titeket értelek – pityeredett el a leány.
• Mert az Ő gyermekük vagy, vártak téged, szeretnek. Ők a te szüleid – magyarázta kedvesen a tündérasszony.
• Szeretnek? Az mit jelent? – Panka szeme elkerekedett a csodálattól.
• Te is tudod. Amikor a Mamád a karjába vesz, és magához szorít, mit érzel?
• Finom az illata, jó meleg van az ölében, mindig ott lennék! – válaszolta a kislány.
• Mert szereted! És ha nagyon figyelsz rá, hamarosan megérted a szavait úgy, ahogy Ő érti a tieidet! – vigasztalta Londra.
• De nem is tudok úgy hozzá szólni, ahogy hozzátok! – csattant fel Panka.
• Dehogynem! Csak másképp. A mamád pedig megérti; vigyáz rád. Ha éhes vagy megetet, ha elfáradtál elringat, és énekel, ha szomorkodni lát.
• Hát tényleg ennyire szeret? – hatódott meg a kisded.
• A legjobban a világon! – A tündérasszony megsimogatta Panka lágy hajjal borított fejecskéjét, majd a csengettyűmanókhoz fordult. Azok egyetlen pillanatig sem maradtak nyugton, végig ott toporogtak a kicsi lány körül, de jókedvük azonnal elillant, amikor Londra bejelentette, hogy indulniuk kell.
• Újra eljöttök majd? – kérdezte az újszülött.
• Hát persze! Valahányszor szeretnéd – felelte a kis sereg.
• Honnan fogjátok tudni?
• Meghalljuk, ha hívsz – mosolygott Londra, majd lágy csókot lehelt Panka homlokára, és manóival tovasuhant a ködtengerben.

– Jó reggelt, Panka, de nagyot aludtál! – mosolygott Mami.
Panka kinyitotta álmos szemecskéit és felnézett; Őt látta – Mamit. „Olyan kedvesen beszél, nem is számít, hogy nem értem a szavait” – gondolta a csecsemő, aztán eszébe jutott, amit ott, abban a köd-fátyolos világban tanult. Többször is próbálgatta már, de valamiért eddig sohasem sikerült. Visszaidézte magában a csengettyűmanók táncát, a hintázást – a játékot, de ami ott olyan egyszerű volt: a lágy mosoly, itt valahogy nem ment, és sírásra görbült a leány szája.

• Mi a baj, kicsim, mi történt? – kérdezte Mami, majd énekelni kezdett, és lassan ringatta. Panka elmélyülten nézte az arcát; élvezte a kedves dalt. Igen, pontosan olyan volt, mint a csengettyűmanóknál! Ide-oda, ide-oda, hinta-palinta. Egyre jobban érezte magát a játék közben; vitte, repítette a biztonságot adó ölelés, és a kisded végre felkacagott.
• Apa, gyere gyorsan, Panka rám nevetett! – kiáltott Mami.

A kicsi nagyon várta az újabb találkozást, de hiába. Ott a domb mögött, az ezüst ködön túl hallatszott ugyan a csengettyűszó, de a manók nem voltak sehol.

• Azt ígértétek, valahányszor szeretném, eljöttök. – Arcát könny áztatta, és miközben a kövér cseppeket törölte pihe-puha bőréről, fejét a hang irányába fordította. Figyelt. Hívogató volt az a csilingelés. Teljesen elbűvölte, és lábacskáját a magasba emelte, majd oldalra huppant és gurulni kezdett lefelé.

• Jaj, de édes! Nézd drágám, mint egy kis gombóc. Látod? Mindjárt teljesen oldalra fordul! – hallatszott Mami hangja a messzeségből

Panka teste hirtelen felemelkedett, pihekönnyűvé vált, hasra fordult, majd a hátára és újra a hasára. Pörgött, forgott, gurult a kicsi lány, egyre közelebbről hallotta a csilingelést. Színes virágok járták körülötte táncukat, az aranyló napfény csillámcsíkot húzott körbe-körbe, ahogy Panka vidáman gurult lefelé.

• Megcsinálta! Eljött! Látod, Londra? Milyen ügyes a mi Pankánk! – A csengettyűmanók tapsikolva, ugrándozva zsibongtak.

Panka nagyon boldog volt, hogy újra láthatja őket, azonban egy kis sértődöttséget is érzett.

• Azt mondtad, eljössz! – fordult durcásan a tündérasszonyhoz.
• Eljöttél te – mosolygott a tündérasszony. – Megtanultál hasra fordulni és vissza. Ez nagyon nehéz feladat. Most itt sikerült, de sokat kell gyakorolnod, hogy ott is menjen. Így már tudsz haladni, eléred a játékaidat, sokkal ügyesebb leszel majd abban a másik világban.
• Ott miért nehezebb minden?
• Itt könnyebb. Ez egy egyszerűbb világ. Ebben tanul minden ember, amikor kicsi. Benn a Mami pocakjában pont ilyen könnyed lubickolással mozogtál. Ugye, emlékszel még?
• Kicsit – válaszolta Panka bizonytalanul.
• Hamar elfelejtik.
• Ahogy majd minket is – mondták bánatosan a csengettyűmanók.

Panka kíváncsian nézelődött. Most járt itt először, eddig mindig ők jöttek hozzá. Elbűvölő világ volt. A terebélyes fák ágain megszámlálhatatlan manó ücsörgött. Lábukat lóbálták, hintáztak, és ágra fel, ágról le ugráltak. Folyton fickándoztak.
A fák levelei gyémántként csillogtak, és apró csengettyűk lógtak rajtuk. A megannyi kis hangszer zenéje megnyugvást adott a csodavilágban. Langyos szellő lengedezett, az ezüstös fűszálak mégis katonás rendben meredtek az ég felé. Csak a tarka virág fejek bólogatása mutatta a szél útját. Jó volt itt játszani. Panka ezután sokszor eljött. Az itt begyakorolt mozdulatokat pedig egyre könnyebben használta odakint, a saját világában.
Kiadós sétán voltak túl. Panka nagyon szerette a parkot. Tekintete ámulattal időzött a faágakon táncoló leveleken, és, ha Mami kicsit közelebb tartotta, néha el is ért egyet-egyet. Nagyon jól értette, hogyan kell őket villámgyorsan elkapni, és azonnal a szájába gyömöszölni.
Mikor hazaértek, Mami az ágyra fektette, és a pelenkázás következett. Élvezte, hogy szabadon rugdalózhat, miközben az anyukája csiklandozza, simogatja.
Eztán Panka göcögve hasra fordult.

• Te kis rosszaság, folyton elszöksz előlem – nevetett fel mamája, majd ölbe kapta és körbe-körbe forgatta. – Nagyon szeretlek, te kis zsivány!
• Szeretlek – ízlelgette magában a szót Panka. Ezt is megértette. Egyre több kifejezés kapott jelentést ebben a világban.
• Na, gyere! Biztosan megéheztél! – mondta Mami.

Panka átölelte anyukája nyakát, és szorosan hozzábújt. Tudta, mi következik, az egyik legjobb dolog a világon. Már előre érezte szájában az édes, langyos tej ízét.

• Azt mondta szeret – újságolta Londrának, amikor ezen a délutánon Csengettyűországban járt.

Már megtette mindkét világban az első lépéseit, egyre cseperedett, ügyesedett.

• De hisz ezt rengetegszer mondja. Te vagy a kicsikéje – mosolygott a tündérasszony.
• Mi is szeretünk! A mi kicsikénk is vagy! – A csengettyűmanók mind oda akartak furakodni a kislányhoz.

Panka vidáman nézett hol az egyikre, hol a másikra; nagyon kedvelte őket. De napról-napra egyre erősebben kötődött ahhoz a világhoz odakint: Mamihoz, a többiekhez, akiktől mind azt hallotta, mennyire szeretik.

• Én is akarom mondani nekik, hogy szeretem őket. Hogyan tudok majd beszélni? – tudakolta a Panka.
• A legkönnyebb és legcsodálatosabb szóval kell kezdened! Mami. Ezt fogod először kimondani. Aztán jön a többi. Hidd el, épp olyan könnyű lesz, mint ahogy a mozdulatokat is megtanultad! Sokszor kimondtad már itt nálunk, ott van a szívedben, a gondolataidban, egyszer csak észre sem veszed, és hopp, ott terem az ajkadon.
• Ilyen egyszerű volna? – kérdezte a lányka.
• Igen, épp ilyen egyszerű – válaszolta kedves mosollyal Londra.

• Ideje lefeküdni Panka, nagyon álmosak már a szemeid – suttogta a fülébe kedvesen Mami.

Beesteledett, a kicsi pedig már túl volt a pancsoláson, a vacsorán, és most a szemét dörzsölgette. Mamája a kiságyba fektette, és leült mellé a fotelba. Kedves altatódalt dúdolt, az arcát simogatta. Panka minden este így aludt el. Élvezte ezt a törődést, a szeme pedig mosolygott, ahogy a megnyugtató hangot hallgatta. Már-már magával ragadta az álom, amikor még egy pillanatra kinyitotta a szemét, és halkan megszólalt:

• Mami.

Aztán mély álomba merült.

• Kimondta – suttogta Londra.

A csengettyűmanók abbahagyták az ugrándozást, és lehorgasztott fejjel állták körbe a tündérasszonyt, aki azonnal vigasztalni kezdte őket:

• Ne búslakodjatok, ez a világ rendje. Vége, Panka elment. Megtanulta kimondani a világ legszebb szavát, a mi küldetésünk a végéhez ért.
• Nagyon fog hiányozni, Londra!
• Ő volt a legaranyosabb mind közül. Soha többé nem hintáztathatjuk már – mondták a manók.
  A tündérasszony kedvesen arcon cirógatta egyiküket.
• Mindig ezt csináljátok. Persze, nem könnyű elengedni őket. No, de indulás! Vége a búslakodásnak! Vár már minket egy tündéri kisfiú, Tomi.
• Hol lakik? Te már láttad? Aranyos? Juj, de izgulok! – A manósereg hangja újra betöltötte Csengettyűországot.

Londra végignézett mindnyájukon, majd elindult, nyomában pedig ott haladt az izgő-mozgó sereg. Amerre mentek, halk muzsikaszó kísérte útjukat.
Panka halk csilingelésre ébredt. Oldalra fordult, a hang irányába.

• Cseng – mondta. Folytatni akarta, de nem tudta, hogyan. Mi is ez a csengettyűszó? Honnan is ismeri?

Mami az ágyához lépett.

• Hát felébredtél, kicsim? – kérdezte.
• Cseng – mondta a kislány még egyszer.
• Cseng. Igen, cseng. Ez a szélcsengő hangja. Ugye, milyen varázslatos?
• Varázslatos – ismételte Panka. Valamire emlékeztette ez a hang, valami kedves dologra, de hogy mire, arra nem tudott visszaemlékezni. Aztán már nem is volt fontos. Kinyújtotta két kicsi karját, Mami ölbe kapta, kacagva emelte a magasba, sebesen pörgött-forgott velük az egész világ.

Ez már kóros?

Mármint, hogy kajákat fotózok, és lassan úgy érzem magam, mint aki gasztroblogger akar lenni, ha nagy lesz...Nem tudom.
De itt volt ez a jó kis pasta, amit a Paárom hozott Olaszországból, és régóta szemezek vele, de mindig kimaradt, merthogy alakjánál fogva kizárólag valami jó kis csőben sültet tudtam csak vele elképzelni.

És lőn! Sok-sok zöldség, darálthusi, oregánó, paradicsom és fokhagymahegyek...

...éééés sajt, ahogy illik, aztán irány a sütő!

 Hát nem gyönyörű?

Mellé pedig az első "hazai" zsenge salátafejekből egy vájdlinggal! Ez alkalommal nem tökmagolajjal, hanem szigorúan olívaolajas,  mézes almaecetes öntettel!

A kicsi is falta EZERREL (aman)...és kézzel!

Pármaisonka

Felszeltem egy kis sonkát, elpakolgattam, fagyasztó, stb, aztán egy adagot előhagytam, erre aszongya az én Paár-om:

Akkor ez a Paár mai sonka?

Panka segít...

Mostanában egyre inkább ott szeret lenni mindenhol a kiscsaj. És persze mindenben. Fel kell emelni és körbevinni a konyhában, hogy megnézhesse, mi fő a fazekakban ésatöbbi...
Eddig a földön játszott, főzicskélt a lábam alatt, most viszont rájött, hogy az etetőszékből (ben) ő is nagy, és ott fenn látja, amit csinálok. Húztam magammal mindenfelé :)
Ma segített a főzésnél, kevert-kavart ő is :)

Aztán meg átnéztük a vetőmagokat, nagyon tetszenek neki ezek a színes kis zacskók sokáig pakolászta őket. Remélem a hétvégén szép idő lesz, és folytathatom a kertészkedést. Már szépen kel a borsó, a rukkola, sóska, hagyma...

Panka imádja a zöldségeket, szívesen rágcsál uborkát, paprikát. Milyen jó lesz, ha majd a sajátból szedhetjük végre! Egyrészt sokkal ízesebb a hazai, másrészt meg tudom, hogy vegyszermentes!

Mesés kedvemben voltam :)

Ma újabb mese született a fejemben, nem jött nehezen, az élet írta, megosztom veletek is!

További mesék és idegtépő történetek jobb oldalt, eddigi írásaimból fűzött virtuális könyvemben!

Kellemes olvasgatást!

A gyönyörű képet a weben böngészve találtam, katt, és nézd meg ki alkotta...

A szultán és a vadrózsa

Valahol, egy  távoli mesés vidéken élt egyszer egy ifjú szultán.

Gyönyörű erdeiben terebélyes fák nőttek, áldásukat nap, mint nap élvezhette.

Amikor kisétált, az összes fa felé nyújtotta karját, a lombok közül finom gyümölcsök kellették magukat édesen, illatosan. Az ifjú legjobban az öreg szantálfát szerette. Hatalmas, árnyat adó  lombkoronája alatt jól esett megpihenni, s a levelekből áradó csodálatos illat mindig megnyugvással töltötte el. Valahányszor az erdőben járt, elégedettség fogta el.

- Az én fáim! Lám, mennyire szeretnek! Mind nekem termi édes gyümölcsét, mind nekem növeszti árnyas lombjait!

S a fák susogva felelték:

- A tied vagyunk! Téged szeretünk! Csak neked érnek lédús gyümölcseink! Csak téged óvnak,  dédelgetnek enyhet adó lombjaink.

Egyik nap, amikor épp az oly kedves, illatos szantálfa alatt pihent, egy aprócska rovar szállt a kezére. Felpattant, s vadul hessegetni kezdte.

- Ki vagy te, és hogy mered megzavarni a nyugalmamat?

A kis méhecske még sosem találkozott ebben a békés erdőben ilyen durvasággal, s nagyon megijedt.

- Én csak egy méhecske vagyok, és nem akartalak megzavarni, épp csak erre jártam – felelte riadtan.

- Ez az én erdőm, és ha én pihenni vágyom, senki nem zavarhat! – kiáltott rá a szultán az aprócska állatra, és ütésre lendült óriási keze. A méhecske ösztönösen védekezett, amikor kieresztette fullánkját, s a támadó kézbe mélyesztette. Ahogy félelme elszállt, úgy szállt ki belőle az élet is. Egyetlen sóhajtásnyi idő alatt.

Az ifjú szultán fájdalmában és haragjában fejvesztve rohangált fel-alá, s esztelen viselkedése egy vadrózsabokor karjaiba vetette. A szúrós ágak összevissza horzsolták a karját, s mérge egyre erősebb lett.

- Ki vagy te, és mi jogon szurkálsz össze? – kiáltott a vadrózsabokorra.

Én a vadrózsa vagyok, nem bántok senkit, aki nem rohan ágaim közé, hogy letörje zsenge hajtásaimat.

- Ez az én erdőm! – kiáltotta az ifjú. – Itt nincs szükség senkire aki engem megszúr! Mit képzelsz, hogy mersz a saját erdőmben engem bántani? Itt engem mindenki szeret, és aki nem, annak nincs helye a fáim közt!

- De én is szeretlek, és az a méhecske is szeretett… - kezdte a csipkebokor.

- Hallgass! Te engem ne oktass ki! – Folytatta az ifjú dühös kitörését, s a vadrózsabokrot meg sem hallgatva palotájába rohant.

Azonnal kiadta a parancsot, hogy az erdeiben az összes csipkebokrot vágják ki, és hányják tűzre. Aztán eszébe jutott minden bajok okozója, a csöpp kis rovar, és gyorsan hozzátette még, hogy a méheket is fel kell kutatni, és az utolsó kis állatot is el kell pusztítani.

Telt-múlt az idő, eljött az ősz, majd az erdő téli álomba merült. Aztán eljött a tavasz, virágruhába öltöztek a fák, lágy, buja illatfelhőbe burkolták az alattuk sétálgató ifjú szultánt.

- Meglásd, hamarosan eljő a nyár, s újra kényeztetünk lédús, mézédes gyümölcseinkkel! – susogták felé édesen.

A nyár eljött, de a fákon egyetlen gyümölcs sem termett. Nem voltak ott a szorgos méhecskék, akik a virágok porait szerteszórták volna, egyik fáról a másikra, hogy azokból gyümölcsök fejlődhessenek. A szultán hitetlenkedve nézte kopár fáit, az erdőt, mely most alig nyújtott valami felüdülést. Egyedül a hatalmas szantálfa volt, amelynek öreg, sokat látott ágai alatt elnyújtózva még jól érezte magát.

Ahogy múlt a nyár, úgy múlt a derű a szultán szívéből is. Ereje elhagyta, finom gyümölcsei nélkül kezdett elszállni belőle az élet. S amikor egy napon sárgálló levelet fújt be ablakán a csípős őszi szellő, már úgy érezte nem bír felkelni ágyából. Csak a szantálfa illatában bízott, úgy hitte, attól majd új erőre kap.

Megparancsolta hát, hogy vágják ki a fát, és hozzák be ágait a szobájába. Minden úgy történt, ahogy óhajtotta. Az öreg fa sírva, könyörögve nyújtóztatta az ég felé vénséges vén ágait, de nem menekülhetett.

A szultán szobáját szinte teljesen elborították a faágak, s ő mélyen lélegezte gyenge tüdejébe az imádott illatot. Csakhogy az a kedves illat egyre halványult, s egyik nap, mikor az első hópehely az ablaka párkányára hullt, elillant az utolsó cseppje is. Nem volt mit tenni, orvosokat hívattak a szultánhoz, csodaszerek garmadáját próbálták ki rajta, de semmi sem segített. Egyik reggelen egy távoli országból érkezett doktor kopogtatott a palota ajtaján. A szultánhoz vezették, akiben már alig volt élet.

- Tudom, mitől gyógyulhat meg a test, amely így kiüríti minden tartalékát. – mondta a szultánnak. – Nem kellenek ide csodaszerek, a természet két kézzel szórja kincseit, s te kiváltságos vagy, hisz hatalmas erőidben megtalálhatod a gyógyító erőt. Épp megcsípte az első dér az erdőd mélyén pirosló csipkebogyókat, szedess belőlük sokat, idd főzetét, s meglásd, hamar erőre kapsz! A teádat pedig a fáid odvában élő kicsiny méhecskék mézével ízesítsd, amely többet ér minden orvosságnál, hisz ott van benne a napfény ezernyi simogató sugara!

A szultán most ébredt rá, mit is tett.

- Nincsenek csipkebokraim, nincsenek méhecskéim, fáim soha többé nem teremnek már édes gyümölcsöket nekem, s a megnyugvást adó öreg szantálfám ágai is itt lobbantak el kandallómban. Nincs már élet az erdőmben, már nem élhetek én sem. Nem becsültem a körülöttem levő természetet, nem akartam megismerni az élet, a világ rendjét, csak a szépet fogadtam el – sóhajtotta. – Bár csak meghallgattam volna a csipkebokrot, hisz azt mondta, hogy ő is szeret! De nem tettem, s így nem tudhattam meg, milyen kedves ajándékot tartogat ő nekem minden ősszel. S nem hallgattam meg a kicsi méhecskét sem, aki minden télen elhozta volna nekem a nyári napfény éltető sugarait!

- Már minden hiába, most már késő – sóhajtotta a szultán. És egyetlen hosszú sóhajtással elszállt belőle is az élet, ahogy egykor a kicsi méhecskéből, a csipkebokorból, s a szívének oly kedves vén szantálfából is.

Pöttyös Panna

Panka lázzal kínlódik három napja. Lassan másfél éves, és eddig – két kisebb taknyos időszakot leszámítva – nem volt beteg. Most sem az. Múlt héten megkapta a 15 hónapos korban esedékes védőoltás adagját, és most arra reagál a kicsi szervezete ezerrel. Három, négy nap magas láz, majd kiütések, és ezzel le is cseng a dolog. Ma már megjelentek a várva várt(?) pöttyöcskék is, túl vagyunk rajta! Enni nem nagyon kíván, nem is erőltetem, de azon kívül jól van, játszik, jön megy. Amivel kicsit másabb, és  (bocs,de) boldogságosabb ez a néhány nap, az annyi még, hogy sokat bújik, simizget, puszilgat. IMÁDOM!

Azok a kicsi cuki pöttyöcskék azon az ééééédes arcon:

 

A fentiek kapcsán elgondolkodom az oltatni-nem oltatni dilemmán. Ilyenkor „irigylem” kicsit azokat, akik nem oltatnak. Nem jó lázasan látni ilyen kicsi gyereket.

Mondjuk én nem csinálok nagy ügyet ebből (sem). A lázat akkor csillapítom, ha nagyon magasnak érzem, a három nap alatt kétszer mértem, egyszer az elején, hogy tényleg-e, egyszer amikor rém magasnak éreztem, hogy legyen valami fogalmam, mégis mennyi az annyi…Sokszor segít, ha – főleg éjszaka – a hasunkon alszik, összebújunk, közösen jól kiizzadjuk (ezt a nagyokkal tapasztaltam).

Aztán eszembe jut amikor gyerekkorunkban a nővérem a mumpsz mumussal küzdött – többek közt ez ellen kapta most Panka a szurit – és akkor meg azt mondom, ez kismiska ahhoz képest.

Szóval, hogy oltatni vagy sem?

Nem tudnám egyértelműen eldönteni. Nagyon meggyőzőek az oltást ellenzők érvei is, sok igazság lapul meg ott is, de aztán, ha meg a másik oldalt hallgatom, oda is tudok adni egy pontot, úgyhogy nálam a kötelező az adandó. Semmiféle erre, meg arra adható ez meg az nem kell mellé. A legszükségesebbekkel beérjük, azt viszont igazi tudás hiányában - meg talán ismerve a pokoli procedúrát amivel jár – nem tagadjuk meg.

Ez az én hozzáállásom ehhez a dologhoz.

Egy ismerős anyuka elmeséléséből ismerem, milyen komoly harcok árán lehet oltásmentességet elérni. Ha azokban a nyugati országokban, ahol már nem kötelező, hanem választható az oltások zöme - ha nem mind - szóval, ha ott nem félnek attól, hogy valamelyik betegségből nagy járványok alakulnak ki, akkor én úgy gondolom, hadd dönthessen erről (is) szabadon, nálunk is, aki másképp gondolkodik. Az a néhány anyuka, aki nem adatja be a védőoltásokat, így sem fogja, mert végig játssza a játszmát, és ha hagyjuk, ne oltasson, aki fél az oltások hatásaitól, akkor sem fog véleményem szerint emelkedni lényegesen ezen szülők száma. Úgyhogy,  én kicsit nagyobb szabadságot engednék, ne kelljen szegény anyukának a kicsivel való foglalkozás helyett áentéeszes küldöncökkel vacakolni!

Mert ez műanyag...

Nem tudom, más hogy van vele, én úgy vagyok összerakva, hogy rá tudok kattanni bizonyos műanyag kajákra. Például az ázsiai tészták nagy gyengéim. Kicsit feltuningolom a kész zacskós csodát, egy kis szárított fekete trombitagomba, vagy épp otthon levő hozzápasszoló zöldség mehet bele. Ma nem kellett főzni, a kicsi napok óta nem eszik (miértjéről bővebben hamarosan), a nagy meg partner a fenti őrületben, úgyhogy ezt (t)ettem ma:

Fincsi volt!!

Mese, mese (m)átka...

Szerintetek?

Komolyan nem értem, miért kell mindig, mindent újítgatni, akkor is, ha az eredmény ilyen borzalmas...Csak hogy más legyen?
Tévé maci helyett Maci tévé - hatalmas, merész újítás! A fenti kép pedig magáért beszél!
Azt hiszem, Panka lányom ezen sem fog felnőni...
Ez a mese téma amúgy is sokszor kiveri mostanában a biztosítékot nálam!
Kapunk mesekönyveket, ilyen-olyan alkalmakkor, mert ugye olvasni, mesélni jó! De nagy részük a "beleneolvassneki!" kategóriába tartozik, sikítva kérem a körülöttem levőket, ugyanis azokban maximum csak a képeket szabad nézegetni, felolvasni TILOS!
Hogy egy felnőtt mit olvas, az ő szabad választása! De gyerekkönyvek terén - lehet, hogy maradi vagyok? - igenis kellene valamiféle cenzúra, bármilyen keményen is hangzik! Mondjuk jókat lehet derülni a fent említett könyvek versikéinek olvasásakor, de ez csak egyszer poén!
Miért nem jók nekünk Weöres Sándor mondókái? Reich Károly rajzai? A tévé maci?
Miért kellenek helyette erőltetett idiótaságok, mikor ezek jól bevált, szép értelmes dolgok voltak?
Nem tudom.
Valaki?
Ja, és ha véletlenül találsz egy leporellót, régit, kedveset újra kiadva, akkor meg arra vigyázz, nehogy a gyerek forgatni akarja, mert saccperkábé öt kézbevételt él túl, utána atomjaira hullik, olyan silány minőség...
Ennyi!

Vihar (?) a biliben...

Elöljáróban leszögezem, hogy engem semmiféle divatmaflaságok nem tudnak magukkal rántani! Most persze elsősorban a gyermek nevelgetésével kapcsolatban jutott ez eszembe, hisz én aztán igazán meg tudom figyelni, mennyit változott a világ, mióta a nagyot terelgettem, anno 26 éve. A bilizéssel kapcsolatban rengeteg dolog forog a neten is, a két véglet a legjellemzőbb (gyűlölöm a végleteket!): az egyik szerint a gyermeket születésétől fogva folyamatosan a pisilés-kakilás témával zaklatjuk. A hivatalos neve a csodának: EC avagy: Elimination Communication (ürítés kommunikáció...brrr...). Persze, mint minden őrület, ez is alá vagyon támasztva mindenféle nagyon komoly dolgokkal, én csak megmosolygom ezt is. Elképzelem a békésen játszadozó dedet, amint napjában x alkalommal - amikor "látom rajta", hogy épp pisil vagy kakil, gyorsan ki a ruhából, irány a csap fölé, és pisilünk. Elvetemültebb példákban szoptatás közben a gyerek meztelen feneke alatt ott az edény, és miközben felül békésen szopizik, alant illatos terméket gyárt nekünk.
Szép új világ!
A másik, amit úton-útfélen olvasok, hogy a bilizést két éves kor előtt semmiképp nem érdemes elkezdeni, mert a gyermek még nem fogja fel, mit akarunk tőle, továbbá még nem képes akaratlagosan szabályozni a folyamatot, max. véletlenül csípünk el valami eredményt.
Jelentem,  én itt is az arany középutat követtem. Mondjuk szerencsés helyzetben is vagyok, mert ilyenkor, ha tanácstalan vagyok, fellapozom a nagyok babanaplóját, és megnézem, mit mikor, hogyan csináltunk. Azok már bevált módszerek! Most is ezt tettem, mert Pankánál úgy az első szülinapja tájékán éreztem, hogy kellene egy bili! Fellapoztam a "bibliákat", és lám, tényleg ilyentájt kezdtük akkor régen is, úgyhogy be is szereztem egyet hamar. Lassan, szeretettel, az ő ritmusában és kedve szerint, soha nem erőltetve, ahogy szerintem kell...
És láss csodát! A lányka, aki még nincs 16 hónapos, már néhány hete jelzi is, ha bilit kér.
Hogy miért kívánkozott mindez ki belőlem?
Mert jó látni, és tapasztalni, hogy jól gondoltam, amikor csak a saját érzéseimre, és a gyermekem jelzéseire hallgattam minden hasonló helyzetben, mert szerintem csak így működik!

Család csak egy van :)

Ritka pillanat, mikor együtt a négy gyermek, a két nagyonnagy messze, a legnagyobbat alig látom, a középső még csak-csak, szóval nem egyszerű lencsevégre kapni ezeket (mármint a pillanatokat), de most azért megvolt :)

Piros tojás, kék tojás...

Az én életem Paárja fellázadt. Mondjuk már karácsonykor kezdte, amikor azt mondta, elég a divathóbortjaimból, meg az egyszínű karácsonyfából, arra színes díszek, és tiri-tarka izzósor dukál. Meghajtottam a fejem.
Most is.
Mert most meg azt mondta az én életem Paárja, hogy elég a hagymahéjas, barna, gigaautentikus és népies húsvéti tojásokból, a gyereknek színeset tojjon a nyúl, mert az úgy olyan!

Hát lett!
Az idén színes, nosztalgikus, mi gyerekkorunkat idéző tojások kerülnek az asztalra...
Nekem mondjuk az a lila, az azért még hiányzik!

Süti, süti...

Az egész úgy kezdődött, hogy lesz két gesztenyetorta... az már bevált, nagy baj nem lehet. Aztán ilyenkor megjelenik a Poci, aki átrendezi az egész forgatókönyvet. Most a kész lap mellett döntöttem, nem volt kedvem a tésztával vacakolni, én szeretem a műanyagot is :) Szóval megjelent a Poci, hóna alatt egy tortalappal, meg egy krémes alapporral (mert ez műanyaaaaaag), hogy ebből mit lehet kihozni, és ezt lehetett:

A krémescuccból két "krémestorta" készült, most kapta a nevét, én találtam ki...

Recept:

Végy egy kerek tortalapot, vágd ketté, és készíts mindkettőre egy-egy krémestortát, először a krém, aztán a tejszín, gazdagon, ezt, ha van ihleted, körbefuttathatod az egész tortán, és a szépség kedvéért reszelj rá jóféle étcsokoládét.
Majd irány a hűtő! (a tortának!)

A gesztenyetorta receptje:

• 1 db 28 cm átmérőjű kerek piskóta /kb. 8 tojásos/
• 25 dkg Rama margarin
• 75 dkg gesztenyemassza
• 4 dl tej
• 1 csomag vaníliás pudingpor
• 30 dkg cukor
• vaníliás cukor
• rumaroma
• 1 tábla tortabevonó
• 5 dl tejszín    

Először gesztenyeszíveket készítünk. Ehhez 1,5 csomag gesztenyemasszát villával összetörünk, meglocsoljuk rumaromával, összegyúrjuk. Diónál kicsit kisebb golyókat csinálunk, majd csepp alakúra formázzuk. A cseppek szélesebb részét tenyerünkkel megnyomjuk, így gesztenyeformát kapunk. A hegyesebbik végét olvasztott csokoládéba mártjuk. Én ezt most a húsvét kedvéért tojásokra cseréltem, amiket szorosan egymás mellé helyeztem egy tálon, és az olvasztott csokit vékony végű kinyomóból rácsíkozgattam.

A tortakrémhez a pudingot a cukorral, tejjel megfőzzük, félretesszük hűlni. Kikeverjük nagyon habosra a margarint. A gesztenyemasszát összetörjük. Ha kihűlt a pudingunk, hozzákeverjük a margarint, a gesztenyemasszát, rumaromát, vaníliás cukrot. A piskótát 3 lapra vágjuk, a krémmel megtöltjük, oldalát és tetejét is bevonjuk. A behűtött tejszínt nagyon kemény habbá verjük, csillagcsöves zsákból kidíszítjük. A tetejét a gesztenyeszívekkel, mentalevéllel díszítjük.

Aztán, csak mert még egy kicsit unatkoztam, gyorsan elkészítettem holnap reggelre a finom kalácsot is, mert a sonka és a tojás mellé nálunk csak az!

Sokat nem vacakolok én ezekkel a keltekkel, sajnálom az időt fontosabb dolgoktól lopkodni holmi dagasztásra, a kenyérsütőgépem az én rabszolgám, áldom érte! Az eredmény pedig mindig remek!

Az én foszlós kalács receptem:

• 2,5 dl tej
• 1 tojás
• 3 dkg olvasztott margarin
• 50 dkg liszt
• csipet só
• 2 evőkanál cukor
• 1 csomag szárított élesztő

A hozzávalókat ebben a sorrendben be a kenyérsütő gépbe ömlesztjük, kelesztő, dagasztó programra bekapcsoljuk, és a pittyegésig játszunk a gyerekkel.
Három részre osztjuk, sodorjuk, fonjuk, majd egy fél órás kelesztés után tojássárgájával megkenjük, és szép barnásra sütjük. Én légkeveréssel, 180 fokon, 25-30 percig szoktam.

"Szép lovacskám!" (King úr!)

Amikor minden elcsendesül, a gyermek délutáni alvásba merül, és épp minden rendben van, akkor jön el az én időm egy jó kis agytornára...mániákusan szeretem sok-sok éve :)
Betöltés... indul!!

Olyan lesz, mint egy óriási patchwork takaró...

...változatos, ezerszínű, vidám, meleg.
Bármikor hozzárakható egy újabb darabka ez-az.
Ettől csak nagyobb lesz, és még többen alábújhatunk!
Toldozom...
Foltozom...
Varázsolom...

MÓKA INDUL!