Szerdán Pankának oviszünet volt, és egy napra letáboroztunk
Zsuzsáéknál.
A csajok nagyokat játszottak, anyukák nagyokat lelkiztek, jó kis kaja készült, miegymás.
Remek kis nap volt, nagyon vártuk, és Panka már a hazaúton tervezgette a következő alkalmat.
Következzék néhány gondolat egy ilyen aprócskának tűnő helyzet után.
Egy ideje sajnos napi szinten azon kattog az agyam, Pankának jó-e az, hogy oviba jár. Alapvetően nem az ovival, mint intézménnyel van bajom, hanem sok apró egyébbel.
Az a legszörnyűbb az egészben, hogy már ott tartok, hogy magammal vitatkozom egész nap, röpködnek az érvek, ellenérvek a fejemben.
Hogy mi szól ellene?
Reggel a lány iszonyatos cirkuszt rendez, és ez mindenkit megvisel idegileg, fél óra totál dráma, ráerőszakolt dolgok, amiket mindig is igyekeztem jó távol tartani tőle.
Tudom, én rontottam el a dolgot azzal, hogy hagytam a saját kényelmes tempómba belehelyezkedni a gyerkőcöt, így a reggeli felkelés Panka esetében 10-11 órára esett, most ezt szenvedi. Felveszem legszebb álmából, és visít, hogy ő nem akar oviba menni.
Ha kérdem, miért nem szeretnél menni, a válasz, veled szeretnék lenni anya, itthon akarok lenni.
És ami nekem nem annyira tetszik, hogy rengetegen vannak a csoportban!
Panka sosem viselte jól a nagy tömeget, és most beküldöm 27(!) gyerekkel együtt létezni egy kis csoportszobába? Annyian vannak, felét még szinte nem is ismeri, nem bírja feldolgozni ezt a gyerekmennyiséget..
(Hát akkor minek küldöd? Otthon vagy, miért nem lehet veled, ahogy szeretné?)
Ilyenek miatt:
Abban a pillanatban, hogy beül az ovis buszba, abbamarad minden addigi hiszti, és olyan elmélyült beszédbe gabalyodik a fenn ülő gyerekekkel, hogy már egy integetésre sem jut ideje.
Vidáman érkezik haza, rengeteget mesél az oviról, és alig hogy megérkezett, már azt tervezgeti, mit visz holnap, gesztenyét pakol a hátizsákba, virágot szed az óvónéninek és hasonlók.
Élete egy fontos része az ovis élet, úgy beszél róla, amiből egyértelműen ez érződik.
És akkor itt legyek okos!
Mivel teszek jót? Ha engedek, és marad itthon?
(Ne már, elkényezteted! Megszokja/betörik majd! Mi is járunk oviba, és mi bajunk? Ez az élet rendje!)
Ha küldöm, és kiteszem minden reggel ennek a cirkusznak? Őt is, magamat is? Mert bizony megvisz lelkileg, hogy ezt teszem a lánykával, akinek mindig a legjobbat akartam.
És akkor vissza a Zsuzsás-Dorkás naphoz!
Fél tízkor ébredt, vidáman, mint mindig, ha így, magától teheti. Egyedül felöltözött, lázasan készülődött. Egész nap jól érezte magát, gyerektársaságban volt, és a hazaúton, úgy hét óra magasságában elaludt. Élvezte, jó volt, mindenkinek tetszett. Azt beszéltük Zsuzsával, aki hasonló ovis-agyalásban van, hogy így milyen jó volna. Pár hasonló család, és egymásnál töltenénk egy-egy napot. Rengeteget tanulnának belőle a gyerekek. Minden családnál más életvitel, más szokások, más körülmények, amiket ők észre sem vesznek, és hihetetlenül alkalmazkodnak hozzá az első pillanattól. Gyerekközösségben vannak, de mégsem tömegben. Ideális állapot!
Aztán visszaereszkedtem a földre, és arra jutottam, az ovi kell! És nem azért, mert más ezt kántálja, hanem, mert látom Pankán, hogy jó neki! Viszont a reggeli cirkuszok nem kellenek!
Azokak kell hát elejét venni, és most ezen kezdtünk el dolgozni!
Hogyan?
Autózással!
(Na, ezek már tényleg nem normálisak! Most mi van?)
Alapvetően a késői elalvás, késői kelés megszokása volt a probléma. Korábban úgy gondoltam, egyszerű lesz a képlet, ha reggel hétkor felszedem, majd este előbb elalszik egy idő után. Hát nem! Kipróbáltuk, hogy kilenckor ágyba vackolódott az egész család, félhomály, meseolvasás. Fél óra múlva a fejemen ugrált, nem volt képes elaludni.
Rá kellett jönnünk, hogy akármit is próbálunk, hiába, a gyerek tizenegynél előbb egy perccel nem dől el!
És akkor mégegyszer utoljára vissza a Zsuzsás-Dorkás naphoz!
Hazafele jövet úgy elaludt az autóban, hogy öröm volt nézni. Úgy, ahogy volt, beraktam az ágyába, és aludt reggelig. Másnap reggel nem azt mondom, hogy kipattant az ágyból, de hisztimentesen, cukin indult a nap.
Ezen felbuzdulva, tegnap este felvetettem az én Paáromnak, mi lenne, ha mennénk egy kört?
Hétkor megfürödtünk, pizsi, és társai, és be a kicsikocsiba!
Panka hihetetlenül élvezte a dolgot! Merthogy ezt neki is így adtuk elő, megyünk autózni, ott el tudsz aludni, és akkor nem leszel reggel fáradt. Rongyi, takaró, minden alvóskellék kellett a dologhoz.
Mind imádunk autózni, elindultunk, beszélgettünk, néztük a hatalmas holdat, figyeltük, ahogy az erdők fái közt jön velünk, aztán egyszercsak elcsendesedett a lány. Pillanatok alatt elaludt. És haza, és be az ágyba, és aludt reggelig. Ma a tegnapihoz hasonló zökkenőmentes reggelünk volt.
Vitt egy kis csokor varázsvirágot az óvónéninek (bezárt szirmú százszorszépekből, amik majd az oviban nyílnak ki), és jó kedvvel szállt fel a buszra.
Úgyhogy mi most egy darabig ilyen esti autózók leszünk, és bízom benne, hogy így sikerül átállnia a korábbi elalvásra, és pontot tehetünk erre a gyötrelmes szakaszára életünknek.
Igen, talán tényleg nem tűnünk normálisnak, de számunkra ez az esti autózás sokkal érdekesebb és izgalmasabb dolog, mint a tévé előtt mesét bambulni, vagy esetleg egymást ölni egy korábbi elalvás reményében.
