Nem, én most nem a falvakat csendjéből felverő fűnyírókat és társaikat fogom szidni, bár gyanítom, hasonlóra számított a kedves olvasó!
Sőt!
Nálam egy fűkasza hangja nem kizáró tényező, ha egy kis ellazulásra vágyom.
Vallom - és tapasztalom - viszont, hogy semmi sem fogható e téren (mármint ellazulás terén) ahhoz, mint amikor egy kisgyerek ténykedését figyelhetjük.
Apa épp kaszált, a lány meg imádja ezt a hátsó részét a birtoknak, úgyhogy kiültem a ház mellé. és csak néztem...
Csipeszt talált a kötél alatt, földet túrt vele, aztán csórt még hozzá, és máris egy macskacsalád lettek. Dumált nekik, velük, hogy mit, ezúttal nem hallottam, de nem is volt fontos...
Aztán elszaladt, diót talált, a kezembe nyomta boldogan, majd továbbfutott.
Megcsodálta, hogy a cica milyen ügyesen mászik a fára, irigykedve nézett utána egy darabig (remélem, hamarosan ő is megy utána), majd elindult a még nagy fűbe elbújni...
Kerítést mászott, bogyót talált (bánatos volt, hogy nem eheti), rohangált, élvezte a természetet, én pedig csak bambultam, és totál kikapcsolt....
Persze eszembe jutott, én is mennyire szerettem ezeket az apró csodákat felfedezni gyerekkoromban, az első ibolyából csokrot szedni, nagy fűben hemperegni, szöcskét, békát fogni, kukoricát csenni babának...
Nem zavar engem az a fűkasza, hadd szóljon! Ezerszer inkább, mint egy város zajai! Szerencsés vagyok, hogy ezt hallgathatom ahelyett!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése