Ovis a lány, immáron harmadik napja!
És ami a legnagyobb boldogság nekem, ma már vidáman integetett az ovisbuszból induláskor. Hihetetlen, és nagyon megnyugtató.
Első nap bevittük, együtt apával, sírt, mikor eljöttünk...
Tegnap már a többi gyerekkel ment, a faluban remek kis hozzák-viszik rendszer működik, falubusszal, kísérővel, szinte háztól-házig.
Nehezen tettük fel a buszra, sírás, és társai, kegyetlen volt, de gyorsan otthagytam, azt viszont kilestem, hogy ahogy a sarkon kifordultak, már nem sírt.
Ma pedig már a fenti...
Volt (?) főnököm, Péter mesélte korábban, hogy mikor ők annak idején az első gyereket kiadták a kezükből, és még féltek, és gyengéden, finoman, kevés fájdalommal, lassan beszoktatva szerették volna megoldani, a dolgot, X néni, akihez a gyermek került megkérdezte:
- Miért gondolják, hogy egy macskának kevésbé fáj, ha centinként vagdossák le a farkát, mintha egy mozdulattal tőből, hirtelen?
Nos, ez bennem nagyon megmaradt.
Igaz, hogy minden macska más, igaz, hogy egyiknek hosszabb, másiknak rövidebb a farka, de én most a hirtelen vágás mellett döntöttem az én kismacskámat ismerve.
És bejött!
Hazaérve aztán rengeteget mesél, látom, hogy imádja!
Persze elsők a macskák, élők, plüssök, virtuálisak, csak ha azok lerendezve, akkor jöhet a duma egészen késő estig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése