Este, elalvás előtt sokat beszélgetünk a sötétben.
Néha meglepő egyszerűséggel és őszinteséggel mondja oda a dolgokat.
Minap például így:
- Anya, majd ha én nagylány leszek, és te már meghalsz, akkor azt a fehér kiságyat, amit apa felvitt a padlásra, ami majd a kislányomé lesz, azt beteszem egy nagy autóba, olyanba, amiben hátul nincsenek ülések, csak elől, és hátulra sok mindent lehet pakolni, és elköltözök egy emeletes házba!
- Miért szeretnél emeletes házban lakni? Ott nincs udvar, ahova kiszaladhatna majd a kislányod.
- Nem baj, de az jobb.
- Miért tetszik neked jobban?
- Mert magasan van, és le lehet nézni.
Tegnap az elcsendesedés után Bálinték felé kalandoztak a gondolataim, hogy de jó volna kicsit újra együtt, Jankát jól megszeretgetni, egyszercsak megszólal Panka:
- Anya, a Janka kis kádját elvitte már a Léda?
Hát nem érdekes? Egyfelé kalandoztunk ezek szerint!
És mégegy:
Rengetegszer bújik, ölelget, kedvesen, és sokszor hallom, tőle, hogy mennyire szeret. S mindezt olyan cukin, gyengéden, aranyosan, hogy elolvadok!
Egyik este odabújik, és kezdi:
- Anya, annyira szeretlek!
- Én is nagyon szeretlek Panka!
- És anya, ha majd én nagylány leszek, te meg öreg, akkor...és itt elhallgat.
- Akkor is nagyon fogjuk szeretni egymást!
- De miért?
- Mert én vagyok az anyukád, te meg az én kicsi lánykám.
A sötétben csak sejteni tudom azt a kedves kis mosolyt a szája sarkában, amivel aztán pillanatok alatt álomba zuhant.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése