Lánykám...

Tegnap - eddig először - anya nélkül töltött egy teljes napot.
Léda volt a bébiszitter, Bálint a másik gyerek :)
Otthon, a megszokott környezetben, csak épp anya nélkül... Fogalmam sem volt, mire számítsak, csak bíztam benne, hogy nem lesz baj!
Elindulás előtt a használati utasítás, sorolva a speciális igényeket, a csak anya és apa által felfogható, érthető igényeket, persze tudva, hogy töredékét se tudtam elmondani....
Aztán a telefonok... Felébredt? Nem is keres? Mit csináltok épp? Még mindig nem keres? Tök jó! (vagy mégsem?)
Aztán későn hazaérkezés, és az a boldogságos nyakbacsimpaszkodás... Az aprócska kezek a nyakamon! Imádom!
Alig néhány perc múlva, mintha mi sem történt volna, rám se bagózott... Hiányoztam? Hiányoztunk? De semmi reagálás, csak a megszokott cuki kis jövés-menés, esti ezaz...
Furcsa volt, kicsit rosszul esett, egy nagyon régi történetet juttatott eszembe...
Bence volt épp ekkora, Bálint a pocakomban, és az akkori trendnek megfelelően hosszabb időre kórházba küldtek. (legyen már tele az a rakás kórterem, ha már ott van!). Akkor még olyanról, hogy gyerek látogatóba jöhet egy kórházba, hallani sem lehetett! Két hét telt el az én kicsi fiam nélkül, akivel addig olyan szoros szimbiózisban éltem, amit addig elképzelni sem tudtam. Szép kora nyári napon jöttek látogatóba, és elhozták... A kórház udvarának leghátsó zugában csempészték át nekem a kerítésen, annyira boldog voltam, elképzeltem, ahogy a nyakamba ugrik, és öleljük egymást végtelen hosszan...
Ehelyett szívem egyetlen mazsolája kétszer bokán rúgott, és hatalmasakat futkosott a kórház udvarán, rám se bagózott, miközben mi frászt kaptunk, le ne bukjunk, a becsempészett kölökkel...
Hát így működnek ezek a gyerekek!
Pankára mára aztán valahogy mégiscsak rájött az anyaragacs, lógott rajtam egész délelőtt, az ő bájosan kedves "Panka anyázni akar!" kérésével...