Mai boldogságos

Ma egy nagyméretű borítékot hozott a postásom, kicsit meglepett, sehonnan semmit nem vártam, aztán előbukkant belőle egy oklevél. Még mindig az a bizonyos értetlen kifejezés ült az arcomon, aztán pedig hatalmas öröm! Ezt rejtette a csomagocska:

  

Hónapokkal ezelőtt küldtem be a mesét a pályázatra. Egy másikat írtam egy másik pályázatra, ennek kapcsán nézegettem a neten, nincsenek-e hasonló felhívások. Már el is felejtettem. Illetve nem is nagyon vártam semmit.

Komoly megmérettetés volt, több, mint négyszáz jelentkezővel, elődöntővel szakmai zsűrivel. 

Az öröm nagy, a mese pedig itt olvasható:

Panka és a csengettyűmanók

Varázslatosan csillogó ködfátyol ölelte körül Pankát. Idegen volt még számára ez a világ, itt mégis jobban érezte magát, mint odakint. A távolból hirtelen csengettyűk hangja közeledett felé.

-          A csengettyűmanók! – ujjongott az újszülött. – Hát itt vannak! Eljöttek!

Londra haladt elöl. Hosszú ezüst haja, mint menyasszonyi uszály suhant mögötte, aranyszín ruhája vakítóan csillogott. Mosolya sok száz emberöltőn át semmit sem veszített bájából. Ölelésre hívogató karral közeledett Panka felé, mögötte pedig a pajkos csengettyűmanók ugráltak, akik megállás nélkül csacsogtak.

-          Londra, Londra, ugye milyen gyönyörű? – kérdezték. – Látod azt a kis göndör fürtöcskét a hajában? Ugye Londra, ez mind közül a legédesebb? – Londra mosolyogva hallgatta őket; évezredek óta ugyanaz a gyermeki ujjongás árad belőlük, valahányszor új jövevény érkezik a világukba.

-          Vártalak benneteket – suttogta Panka.

-          Üdvözlünk Panka, örülünk, hogy megérkeztél! – köszöntötte Londra, a tündérasszony.

-          Értem, amit mondasz – kezdte a kislány. – Őket odakint, Mamit, meg a többieket viszont egyáltalán nem. Folyton beszélnek nekem. Tudom, hogy csupa kedvességet, de nem jutnak el hozzám a szavaik.

-          Ne félj, kicsi Panka, hamarosan megtanítunk mindenre! – felelte Londra.

A csengettyűmanók alig bírtak nyugton maradni.

-          Londra, ugye játszhatunk vele? – Egymás után húzogatták a tündérasszony szoknyáját. –Ugye hintáztathatjuk? Látjuk, hogy szeretné!

-          Hintázzunk! – suttogta Panka, és feléjük nyújtotta karját.
A csengettyűmanók körülállták, felemelték kezüket, és a kicsi lány magasba emelkedett. A manók ide-oda ingatták fejüket, Panka pedig repkedett, hintázott a levegőben. Magasra szállt, ezüstös fény ölelte körül, és lenge szellő cirógatta az arcát. Felkacagott, a manók pedig vele nevetgéltek, a ruhájukon fickándozó megannyi csengettyű zenéje kísérte táncukat.

-          Nézd, drágám, milyen édesen mosolyog! Vajon mit álmodhat? – hallatszott egy hang a messzeségből.

-          No, elég legyen, huss pajkos népség! – Londra hangja nyugalmat és kedvességet árasztott, és ahogy meghallották, a csengettyűmanók kacarászva elengedték Pankát, s hagyták, hogy a tündérasszony odalépjen hozzá: – Sokat kell még tanulnod, amíg megérted az Ő világukat: a saját világodat, ahová tartozol. Azért jöttünk, hogy segítsünk.

-          Honnan tudom, mit mondanak? Hogy mit szeretnének tőlem? Hogy hogyan kell viselkednem? – faggatózott Panka.

-          Érezni fogod! – mosolygott Londra. – Látod, amikor így felhúzzuk a szánkat, ez mutatja, hogy boldogok vagyunk. Ez az első, amit meg kell tanulnod. De, hisz tudod már. Láttak is téged mosolyogni, csak azt kell megtanulnod, hogy ha Ők odakint hozzád szólnak, akkor is csináld, ne csak ha velünk vagy!

-          De honnan tudjam, hogy mikor? – kérdezett újra a kisded.

-          Ó kicsim, mindig, valahányszor beszélnek hozzád. Meglásd, nagyon hálásak lesznek érte.

-          Miért nem lehetek mindig veletek? Hisz titeket értelek – pityeredett el a leány.

-          Mert az Ő gyermekük vagy, vártak téged, szeretnek. Ők a te szüleid – magyarázta kedvesen a tündérasszony.

-          Szeretnek? Az mit jelent? – Panka szeme elkerekedett a csodálattól.

-          Te is tudod. Amikor a Mamád a karjába vesz, és magához szorít, mit érzel?

-          Finom az illata, jó meleg van az ölében, mindig ott lennék! – válaszolta a kislány.

-          Mert szereted! És ha nagyon figyelsz rá, hamarosan megérted a szavait úgy, ahogy Ő érti a tieidet! – vigasztalta Londra.

-          De nem is tudok úgy hozzá szólni, ahogy hozzátok! – csattant fel Panka.

-          Dehogynem! Csak másképp. A mamád pedig megérti; vigyáz rád. Ha éhes vagy megetet, ha elfáradtál elringat, és énekel, ha szomorkodni lát.

-          Hát tényleg ennyire szeret? – hatódott meg a kisded.

-          A legjobban a világon! – A tündérasszony megsimogatta Panka lágy hajjal borított fejecskéjét, majd a csengettyűmanókhoz fordult. Azok egyetlen pillanatig sem maradtak nyugton, végig ott toporogtak a kicsi lány körül, de jókedvük azonnal elillant, amikor Londra bejelentette, hogy indulniuk kell.

-          Újra eljöttök majd? – kérdezte az újszülött.

-          Hát persze! Valahányszor szeretnéd – felelte a kis sereg.

-          Honnan fogjátok tudni?

-          Meghalljuk, ha hívsz – mosolygott Londra, majd lágy csókot lehelt Panka homlokára, és manóival tovasuhant a ködtengerben.

– Jó reggelt, Panka, de nagyot aludtál! – mosolygott Mami.

Panka kinyitotta álmos szemecskéit és felnézett; Őt látta – Mamit. „Olyan kedvesen beszél, nem is számít, hogy nem értem a szavait” – gondolta a csecsemő, aztán eszébe jutott, amit ott, abban a köd-fátyolos világban tanult. Többször is próbálgatta már, de valamiért eddig sohasem sikerült. Visszaidézte magában a csengettyűmanók táncát, a hintázást – a játékot, de ami ott olyan egyszerű volt: a lágy mosoly, itt valahogy nem ment, és sírásra görbült a leány szája.

-          Mi a baj, kicsim, mi történt? – kérdezte Mami, majd énekelni kezdett, és lassan ringatta. Panka elmélyülten nézte az arcát; élvezte a kedves dalt. Igen, pontosan olyan volt, mint a csengettyűmanóknál! Ide-oda, ide-oda, hinta-palinta. Egyre jobban érezte magát a játék közben; vitte, repítette a biztonságot adó ölelés, és a kisded végre felkacagott.

-          Apa, gyere gyorsan, Panka rám nevetett! – kiáltott Mami.

A kicsi nagyon várta az újabb találkozást, de hiába. Ott a domb mögött, az ezüst ködön túl hallatszott ugyan a csengettyűszó, de a manók nem voltak sehol.

-          Azt ígértétek, valahányszor szeretném, eljöttök. – Arcát könny áztatta, és miközben a kövér cseppeket törölte pihe-puha bőréről, fejét a hang irányába fordította. Figyelt. Hívogató volt az a csilingelés. Teljesen elbűvölte, és lábacskáját a magasba emelte, majd oldalra huppant és gurulni kezdett lefelé.

- Jaj, de édes! Nézd drágám, mint egy kis gombóc. Látod? Mindjárt teljesen oldalra fordul! – hallatszott Mami hangja a messzeségből

Panka teste hirtelen felemelkedett, pihekönnyűvé vált, hasra fordult, majd a hátára és újra a hasára. Pörgött, forgott, gurult a kicsi lány, egyre közelebbről hallotta a csilingelést. Színes virágok járták körülötte táncukat, az aranyló napfény csillámcsíkot húzott körbe-körbe, ahogy Panka vidáman gurult lefelé.

-                    Megcsinálta! Eljött! Látod, Londra? Milyen ügyes a mi Pankánk! – A csengettyűmanók tapsikolva, ugrándozva zsibongtak.

Panka nagyon boldog volt, hogy újra láthatja őket, azonban egy kis sértődöttséget is érzett.

-                    Azt mondtad, eljössz! – fordult durcásan a tündérasszonyhoz.

-                    Eljöttél te – mosolygott a tündérasszony. – Megtanultál hasra fordulni és vissza. Ez nagyon nehéz feladat. Most itt sikerült, de sokat kell gyakorolnod, hogy ott is menjen. Így már tudsz haladni, eléred a játékaidat, sokkal ügyesebb leszel majd abban a másik világban.

-                    Ott miért nehezebb minden?

-                    Itt könnyebb. Ez egy egyszerűbb világ. Ebben tanul minden ember, amikor kicsi. Benn a Mami pocakjában pont ilyen könnyed lubickolással mozogtál. Ugye, emlékszel még?

-                    Kicsit – válaszolta Panka bizonytalanul.

-                    Hamar elfelejtik.

-                    Ahogy majd minket is – mondták bánatosan a csengettyűmanók.

Panka kíváncsian nézelődött. Most járt itt először, eddig mindig ők jöttek hozzá. Elbűvölő világ volt. A terebélyes fák ágain megszámlálhatatlan manó ücsörgött. Lábukat lóbálták, hintáztak, és ágra fel, ágról le ugráltak. Folyton fickándoztak.

A fák levelei gyémántként csillogtak, és apró csengettyűk lógtak rajtuk. A megannyi kis hangszer zenéje megnyugvást adott a csodavilágban. Langyos szellő lengedezett, az ezüstös fűszálak mégis katonás rendben meredtek az ég felé. Csak a tarka virág fejek bólogatása mutatta a szél útját. Jó volt itt játszani. Panka ezután sokszor eljött. Az itt begyakorolt mozdulatokat pedig egyre könnyebben használta odakint, a saját világában.

Kiadós sétán voltak túl. Panka nagyon szerette a parkot. Tekintete ámulattal időzött a faágakon táncoló leveleken, és, ha Mami kicsit közelebb tartotta, néha el is ért egyet-egyet. Nagyon jól értette, hogyan kell őket villámgyorsan elkapni, és azonnal a szájába gyömöszölni.

Mikor hazaértek, Mami az ágyra fektette, és a pelenkázás következett. Élvezte, hogy szabadon rugdalózhat, miközben az anyukája csiklandozza, simogatja.

Eztán Panka göcögve hasra fordult.

-          Te kis rosszaság, folyton elszöksz előlem – nevetett fel mamája, majd ölbe kapta és körbe-körbe forgatta. – Nagyon szeretlek, te kis zsivány!

-          Szeretlek – ízlelgette magában a szót Panka. Ezt is megértette. Egyre több kifejezés kapott jelentést ebben a világban.

-          Na, gyere! Biztosan megéheztél! – mondta Mami.

Panka átölelte anyukája nyakát, és szorosan hozzábújt. Tudta, mi következik, az egyik legjobb dolog a világon. Már előre érezte szájában az édes, langyos tej ízét.

-          Azt mondta szeret – újságolta Londrának, amikor ezen a délutánon Csengettyűországban járt.

Már megtette mindkét világban az első lépéseit, egyre cseperedett, ügyesedett.

-          De hisz ezt rengetegszer mondja. Te vagy a kicsikéje – mosolygott a tündérasszony.

-          Mi is szeretünk! A mi kicsikénk is vagy! – A csengettyűmanók mind oda akartak furakodni a kislányhoz.

Panka vidáman nézett hol az egyikre, hol a másikra; nagyon kedvelte őket. De napról-napra egyre erősebben kötődött ahhoz a világhoz odakint: Mamihoz, a többiekhez, akiktől mind azt hallotta, mennyire szeretik.

-          Én is akarom mondani nekik, hogy szeretem őket. Hogyan tudok majd beszélni? – tudakolta a Panka.

-          A legkönnyebb és legcsodálatosabb szóval kell kezdened! Mami. Ezt fogod először kimondani. Aztán jön a többi. Hidd el, épp olyan könnyű lesz, mint ahogy a mozdulatokat is megtanultad! Sokszor kimondtad már itt nálunk, ott van a szívedben, a gondolataidban, egyszer csak észre sem veszed, és hopp, ott terem az ajkadon.

-          Ilyen egyszerű volna? – kérdezte a lányka.

-          Igen, épp ilyen egyszerű – válaszolta kedves mosollyal Londra.

-          Ideje lefeküdni Panka, nagyon álmosak már a szemeid – suttogta a fülébe kedvesen Mami.

Beesteledett, a kicsi pedig már túl volt a pancsoláson, a vacsorán, és most a szemét dörzsölgette. Mamája a kiságyba fektette, és leült mellé a fotelba. Kedves altatódalt dúdolt, az arcát simogatta. Panka minden este így aludt el. Élvezte ezt a törődést, a szeme pedig mosolygott, ahogy a megnyugtató hangot hallgatta. Már-már magával ragadta az álom, amikor még egy pillanatra kinyitotta a szemét, és halkan megszólalt:

-          Mami.

Aztán mély álomba merült.

-          Kimondta – suttogta Londra.

A csengettyűmanók abbahagyták az ugrándozást, és lehorgasztott fejjel állták körbe a tündérasszonyt, aki azonnal vigasztalni kezdte őket:

-          Ne búslakodjatok, ez a világ rendje. Vége, Panka elment. Megtanulta kimondani a világ legszebb szavát, a mi küldetésünk a végéhez ért.

-          Nagyon fog hiányozni, Londra!

-          Ő volt a legaranyosabb mind közül. Soha többé nem hintáztathatjuk már – mondták a manók.
A tündérasszony kedvesen arcon cirógatta egyiküket.

-          Mindig ezt csináljátok. Persze, nem könnyű elengedni őket. No, de indulás! Vége a búslakodásnak! Vár már minket egy tündéri kisfiú, Tomi.

-          Hol lakik? Te már láttad? Aranyos? Juj, de izgulok! – A manósereg hangja újra betöltötte Csengettyűországot.

Londra végignézett mindnyájukon, majd elindult, nyomában pedig ott haladt az izgő-mozgó sereg. Amerre mentek, halk muzsikaszó kísérte útjukat.

Panka halk csilingelésre ébredt. Oldalra fordult, a hang irányába.

-           Cseng – mondta. Folytatni akarta, de nem tudta, hogyan. Mi is ez a csengettyűszó? Honnan is ismeri?

Mami az ágyához lépett.

-           Hát felébredtél, kicsim? – kérdezte.

-           Cseng – mondta a kislány még egyszer.

-           Cseng. Igen, cseng. Ez a szélcsengő hangja. Ugye, milyen varázslatos?

-           Varázslatos – ismételte Panka. Valamire emlékeztette ez a hang, valami kedves dologra, de hogy mire, arra nem tudott visszaemlékezni. Aztán már nem is volt fontos. Kinyújtotta két kicsi karját, Mami ölbe kapta, kacagva emelte a magasba, sebesen pörgött-forgott velük az egész világ.